Garai Gábor II.

vissza<<

A versek "Garai Gábor: Bizalom, 30 év válogatás" kötetéből származnak [1977-es kiadás]

Garai Gábor: Sokáig élni

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók. 

Garai Gábor: Elátkozottan

Mint páros gót oszlopok összeforrtan
Tartjuk a reménység boltíveit
Állunk csont - fehéren elátkozottan
Míg a törvény rajtunk be nem telik

Tudod hogy minden ellenünkre fordul
Tudom hogy minden vád fejünkre száll
De fájdalmakon és rágalmakon túl
Tiszták vagyunk mint hó fürdette táj

Neved az álmatlan tengerre írom
Már fodraid közt leng a szürkület
Virraszt velem örökös éber áram
Sötétedik Meghalok nélküled

/1963/

Garai Gábor: Mint kisgyerek

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér;
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulók
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha a sodrását te csitítod,
te bizonyos cél, te tömény titok.
/1964/

Garai Gábor: Gyönyörűségem, gyötrelmem, Budapest

Fotó: Kiss Antal / Budapest

Kora reggeli utcák friss zúzmarás varázsa,
asztmás öreg buszok nyers-fék csikordulása,
kibuggyant pezsgő-szinű fürdők nyári szeszélye,
fő-hivatali lépvsők végtelen meredélye;
bundákba vart gyönyörű nők - kifosztott idegenség -,
füstbe és ködbe burkolt nagy téli naplementék,
pipacs-szirom-szoknyákban kibomló könnyű lányok,
villany-sikátorok közt derengő látomások, -
ez vagy te, s izzító vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Szőknék tőled örökké, - csak innen, innen el!
S ha elhagylak - a mérged, a mézed máris visszaperel,
S mint csöndes szülőfalumba - mert az nekem nem
adatott -,
sietek hozzád szorongva: mint változott arculatod?!
Akár egy kurta hét alatt is: nem lettél -e idegen?
Ó, visszaérkezések,
Zokogó zötyögések
Kelenföldi
síneken...
Naphegy, gyerekkori bozótok, andalgók a Tabánban,
Körúti beteg telefonfülkék a sietség őrült kábulatában-,
ez vagy te, és vibráló vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Új utcák, gyöngy-fehér házak szelíd sora,
Esőben villamosra várok keserves ostroma;
éjjel-nappal ziháló, hűséges gyári gépek,
népek, kik hűlt szobákból zsúfolt járdákra lépnek...
Hidakkal megvasalt, gyöngéd, s gyilkos Duna...
Csavargók hajnala: - hova kallódsz, hova! -
Ó, film-sebes jövendő változó ékszere,
tékozló napjaim józanító jege,
csüggeteg éjeim fölszító tűz-világa,
te hoztál világra, s te dajkálsz a halálba,
te szülőm, s gyilkosom, vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.
/1965/

GARAI GÁBOR – Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

 Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

 ***

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rábűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

***
Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

***
Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

***
Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

***
Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósit munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

***
Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...
***
Én Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzőm meg magam.
/1965/

Garai Gábor: Szabadság

Nélküled eltikkadok.
lecsuklom, nem is vagyok,
munkám, mint ólomsúlyt cipelem;
nélküled öntudatlan
vánszorgok kábulatban,
nélküled nincs szerelem.

Nélküled csak magány van,
mély űr az éjszakában,
saját hamvukba hulló csillagok,
és bénaság a testben,
s a lélek, készületlen,
mindennapos halállal társalog.

Nélküled minden álom,
csak éheztet parázslón,
és nem old föl se kín, se kábulat;
nélküled lassan össze-
húzódik nyöszörögve
az elkínzott, szemérmes öntudat.

De általad ha mélyet
lélegzem, újra élek,
és szállok újra önmagam felett;
s múlik tőlem a rontás -
mások által vagyok más,
s leszek a legtöbb: az egészben egy.
/1976/

Garai Gábor: Állóháború

Mint két sereg, ha beásta magát,
hogy hosszú állóháborúba kezdjen,
úgy állunk, egymás neszeire lesben,
s rühelljük saját árkaink szagát.

Nincs fegyverdörgés, nem ömlik vér,
csak a zúzmarás idegzet feszül meg,
mint sürgönydrót, ha rá verebek ülnek.
S gyanakvó figyelmük el nem alél.

Sűrű nyarakban, emésztő telekben
virrasztunk egymás ellen rendületlen;
bensőnkben elvérzik az irgalom;

Fogunk vásik, de semmi meg nem ingat,
várjuk a jelt - míg lövészárkainkat
benövi a borostyán vagy a gyom.
/1976/

Garai Gábor: Evés

Ma láttam az Embert, amint evett.
Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
szurtos halmán, maga a nyugalom -
körötte süvöltött a forgalom.

Csak bontó-vasát cövekelte ki
lábtól, nehogy ráhajtson valami
jármű; és szép kényelmesen evett:
kibökte a pasztőrtejes üveg

kartondugóját, majd kést vett elő,
egy zsemlecipót kettészelt, merő
szakértelem volt - semmi pongyola
hirtelenség! - minden mozdulata,

amint leharapott egy falatot,
s mielőtt megrágta volna, ivott
egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
a világot, magát, délidei

ejtőzését, a tejet, a kenyeret,
most nem érdekli más, csak a meleg
áram, mely amint rág s kortyolva nyel,
zsigereiben lassan árad el...

Hajdani méltóságok; hétevők,
ceremóniások, csípegetők,
csömörlött ínyencek, ebéd előtt
átöltözők - láttátok volna őt!

Kapkodva evő kákabélűek,
ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
szája - óvatosan csókolva rá
fehér körét - a bajusza alá!

Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
ez a méltóságos falatozás.
Csöndje: a minden idők kétkezi
munkásainak örök ünnepi

áhítata az élelem előtt,
de fénye, amely az útkövezőt
bepermetezte, s róla a kopár
úttestre is lecsordult; fénye már

a frissen beidegzett érzetek
fürtös áramdúcából érkezett,
a szokásból: hogy biztos rév a lét.
Hogy holnap is lesz munka és ebéd.
1960.

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül
/1964/

tovabb>>>Garai III.

lap tetejére<

Oldal: Garai Gábor versek II.
Versek, fotók, művészetek, süni, természet. - © 2008 - 2024 - antalkiss.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat