Versek, fotók, művészetek, süni, természet.

"akkor lesz itt szép világ, ha égig ér a szarkaláb, és az úton sündisznócska, riszálja a popsiját"

Simon István versei

simon_istvan.jpg Fotó: Simon István /csendszirom.qwqw.hu/

Simon István, 1926. 09.6-án Bazsi nevű helyiségben született. Kőltő, műfordító, esszéíró, szerkesztő. Meghalt, Sümegen, 1975. 07. 07-én. Egy csodálatos csepnyi falú, Sümegtől minegy 8 km-re. Volt szerencsém valamikor hajdanán, a régmúlt időkben, tiszteletemet tenni: e csodálatos tájon, egy varázslatosan, gyönyörű Tündér meghívásának köszönhetően.

Simon István: Várok rád

Várok rád tereken, uccán,
a megbeszélt helyeken,
Kezemben szál cigarettám,
ragyog az ég melegen,
elhamvad s újra kinyílik,
mint éven át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.

Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.

Mégis - legyen példa akármi -
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
"Mire képes néha az ember,
hogyha várni így tud."

Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz - a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicson sárga úton.
Tündér... már itt vagy, a vállam
érinti kezed szeliden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.

Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés...
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.


Simon István: Csillagot láttam.

Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szereteni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.


timy_foto.jpg

Fotó: Kristóf Kalóz Timea

Simon István: Mirza

Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány

csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda

volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bugó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,

hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
"Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,

lányok között a csikó kisérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon

ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,

elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.


Simon István: Dióhéjban

Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, s ha hitted, ne hidd.

Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga is e nemzedék;
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.

S ha gyógyul a seb, már keményebb
a hegedés, mi rajta van.
S mit hogyan formál a természet
az sose lehet céltalan.

Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncélba bújt diót.


Simon István: Vallomás

Megszülettem egy napon,
Egy hűvös hajnalon.
A tavasz első napja volt,
Az égen tündökölt a hold.

Voltam gyermek, eleven,

Tanultam, sírtam és nevettem,
Örültem minden jónak, szépnek,
Éltem az életem.

Felnőttem és lettem én is egy

Szerelmes bolond,
És elvettem egy csillagot,
Akit az ég adott.

Lett egy kiscsillag,

Akiért érdemes dolgozni és élni.
Akivel minden perc öröm és boldogság,
Látni hogy lesz lassan felnőtt e kis apróság!

Ám az élet nem ilyen egyszerű,

És nincsenek szabályok.
Egy nap a csillag azt mondta:
"Nem szeretlek már!" és elhagyott!

Így most magányos vagyok,

Tanulok és dolgozok,
De nem csüggedek, nem búsulok,
Mert megismertem sok embert és igaz barátot!


lap tetejere



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 33
Tegnapi: 110
Heti: 143
Havi: 3 720
Össz.: 970 318

Látogatottság növelés
Oldal: Simon István versek
Versek, fotók, művészetek, süni, természet. - © 2008 - 2024 - antalkiss.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »